Bármelyik generációba is vagyunk beskatulyázva, X, Y vagy Z, azt tudom, hogy a hozzám hasonló korú lányok Disney meséken nőttek fel, a dalokat kívülről fújták és alig várták a következő lehetőséget, hogy felvegyék valamely karakter ruháját és hercegnővé váljanak legalább egy napra. Félreértés ne essék, ez nem csak óvodai és általános iskolai élmény. Biztos forrásból tudom, hogy voltak olyan lányok, akik 18 évesen a gimnázium női mosdójában tartottak nosztalgia hercegnő partit a Herkules című meséből az “Ez nem lehet szerelem” című dalt igen hamis hangon felidézve. És miért? Mert még mindig hatott ránk, és még mindig tudtuk a karaktereket magunkkal azonosítani. Ez nem múlik el csak úgy, megmaradtunk azoknak a királylányoknak, akik várták a herceget egészen addig, míg az élet egy teljesen másik forgatókönyvet nem vetített elénk. Éneklő kedves állatok, gyönyörű ruhák és egyből belénkhabaradó jóképű és gazdag herceg nélküli filmet kaptunk, és a Disney mesék egyből más fényben tűntek fel, amikor összehasonlítottuk azokat az élet dokumentumfilmjével.
Hirtelen nem olyan varázslatos és csodálatra méltó a Hamupipőke története, ha a valóság szürke szemüvegén keresztül nézed újra. Nem arra a feleszmélésre gondolok, mikor nem érted, hogy ártatlan lelkű kislányként hogyan nem rémültél halálra a gonosz mostoha láttán, pedig még most is kiráz a hideg, amikor megpillantod. Inkább arról, hogy az egész szerelminek nevezett szál, amiről mindig is azt hittük, hogy nincs is annál romantikusabb, az nem igazán így működik a valóságban.
A fejünkben teljesen normálisnak tűnt, hogy mindent feláldozunk a hercegért, akit egyszer láttunk eddig, mert hát úgy is az lesz a vége, hogy feleségül vesz minket, és örökkön örökké szeretni fog miközben megvéd majd minden veszélytől. Mert a nőknek ez kell, házasság és védelem, különben örökre arra leszünk kárhoztatva, hogy lencsét válogassunk egy sötét szobában. Férfiak nélkül nem érhetünk el semmit, ezért ha szembe jön egy, bízni kell benne és átadni magunkat neki. Tökéletes üzenet egy fejlődésben lévő lánynak. Ezzel a mélyen beégett gondolattal indulunk el az élet kissé rögösebb útján, így mikor először szembetalálkozunk a szörnyeteggel, könnyen összetévesztjük a herceggel, és hagyjuk, hogy azt csináljon velünk, amit csak kíván, hisz ő a megmentő, ő fog a boldog élet felé vezetni minket. Még ha ez most épp annyira nem is jó, akkor is túl kell élni a kellemetlenségeket, mert a vége boldog lesz és hercegnők leszünk. Erre tanítottak minket a klasszikus hercegnő mesék. Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke mind magatehetetlen, megmentésre váró kislányok voltak, akiknek egyetlen értékük a szépségük volt, másra nem voltak képesek, csak gyönyörűnek lenni. Elfogadták a mérgezett almát, megfogták a mérgezett tűt, és hagyták, hogy mostohájuk kínozza őket, amíg nem jött a férfi megmentő, aki elintézett mindent helyettük, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. A nőknek csak tűrni kell, várni, néha kicsit meghalni, amíg a mindent megoldó csók el nem csattan, és a herceg elhozza az örök örömöt az életükbe.
Szóval mit csinál egy fiatal lány, aki ebben a szellemben válik nővé? Jobb esetben időben megtanulja, hogy nem a férfi az élete mozgatórugója, és nem arra kell várni, hogy majd ő mindent helyre rak, hanem igenis ő saját maga irányítja a sorsát. Rosszabb esetben pedig a nagyobb jobb érdekében aláveti magát a “nagy hatalmú” férfiaknak, és hagyja, hogy ők mondják meg, miként válhatnak valakivé. Nem értékes valakivé, csak egy csinos oldalbordává, aki ha megtesz mindent a hercegnek, akkor boldogan él majd a palotában, a szép ruhában, amíg meg nem hal. Hisz ez a nekünk való élet, nem? Megszületünk és várunk, hogy a férfi megmentsen minket a tehetetlen valóságunkból, hogy aztán ott díszeleghessünk az oldalukon, mint tökéletes kiegészítők.
Nos, hálisten nem kellett a #metoo mozgalomig várni, hogy a Disney rájöjjön, hogy ez nem egy jó üzenet a fiatal lányoknak, és a női karakterek kaptak belső értékeket is. Belle megjelenésével egy új időszak kezdődött, amikor a nők kibújtak a szép, de üres porcelánbaba szerepből, és lett választásuk. Ez jól hangzik, de a mese még mindig úgy állította be ezt a filmben, hogy ha egy nőnek önálló gondolata van, és mer döntést hozni, nem pedig csak hagyni, hogy a tökéletes alfahím elvegye őt feleségül, az valami furcsa és elfogadhatatlan dolog az emberek szemében. De nézzük pozitívan, egy lépést tettek előre.
Végre lett agya a királylánynak, igaz társadalmilag emiatt kitaszított lett.
Mégis, hogy képzeli, hogy nem rendeli alá magát Gastonnak egyből? Hisz minden nő erre vágyik, ez nem normális! Igenis oda kéne adnia magát neki, hisz ez az élet rendje, ha nő vagy. A férfié kell lenned, különben nem leszel hercegnő, és akkor mi lesz belőled? Nem válhatsz mássá, csakis királylánnyá.
Akármennyire is megpróbálta a Disney helyrehozni, és a buta kiegészítő női szerepet egy okos gondolkodó hölgyé alakítani, véleményem szerint az üzenet nem változott, sőt rosszabb lett.
Miután egyértelművé válik, hogy az ész nem elfogadott ha lány vagy, a történet rá akar erre cáfolni. Méghozzá úgy, hogy egy szörny bezárja a lányt, kiabál vele, bántja őt és szeretteit, de mivel ez a nő okos, ezért ezen tud változtatni és a szörnyet herceggé varázsolni. Mert a herceg kell. Anélkül nincs élet, ha lány vagy. Pont.
Szóval mit is tanít ez, a már felvilágosultabb mese a tv előtt ülő álmodozó kislányoknak? Vegyük sorra. Lehet agyad, gondolkodhatsz, de számíts rá, hogy ezt nem veszik jó néven és nem fogsz elérni vele semmit. Ezen felül megtudjuk, hogy nem feltétlenül a legszebb férfira kell várnod, mert nem minden a külső. Ez jó üzenetnek tűnik, nem? Egészen addig, míg azt nem mutatja meg a történet, hogy nem baj, ha bántalmaz a férfi, nem baj, ha zárva tart, és ordibál veled, hisz néha kapsz egy könyvtárat és szép ruhát, és ha eleget tűrsz, akkor majd ő is herceggé változik, és minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Ehhez nem kell semmi mást tenned, mint elviselni, hogy bántsanak, amíg jobb nem lesz, mert a végén mégiscsak hercegnővé válhatsz.
Most azt gondolhatod, hogy ez így túl sarkalatos gondolat, hiszen ártatlan kislányként nem fogjuk fel ezeket az üzeneteket. És ez igaz is, hisz akármennyire is szeretném azt állítani, hogy azért volt a Mulan a kedvenc mesém, mert az volt az egyetlen, ami azt üzente nekem, hogy nem kell férfinak lenned ahhoz, hogy elérj valamit, ez nem lenne valós. Jó lenne azt állítani, hogy ezt akkor nagyon is értettem és tudtam, hogy ez az az eszmény, amit követnem kell, de ebben az esetben hazudnék. Akkoriban valóban nem gondoltam túl a dolgokat. Vagy tetszett a mese, vagy nem. Többnyire a zene döntötte el, vagy az, hogy szerettem-e volna hableány lenni egy kis időre, mert Ficánka cuki volt és akartam egy hal barátot.
De hosszútávon igenis rá kell jönnünk, hogy ezek a gondolatok mélyen ott maradnak bennünk, és befolyásolják az élethez és a férfiakhoz való hozzáállásunkat is.
Hány nővel találkoztál, aki a “rosszfiúkat” szereti? Azt gondolnád, ennek nincs értelme, hisz miért jó, ha semmibe vesznek és bántalmaznak. Valahogy mégis rengeteg nőt ez vonz. Mi lehet az oka? Többek között az lehet, hogy megtanultuk, hogy a békát vagy szörnyet herceggé tudjuk változtatni, ha elég ideig bírjuk a bántalmazás, ráadásul ez felettébb romantikus, és ettől válunk erős nőkké. Ettől leszünk különlegesek, nem pedig buta, üres lányok, akik csak a tökéletes herceggel hajlandóak ellovagolni a naplementébe. Nekünk dolgozni kell, tűrni egy-egy lelki vagy fizikai pofont. Hagynunk kell, hogy kihasználjanak minket, mert mi úgy jutunk a hercegünkhöz, hogy nem csak ültünk a fenekünkön. Így már is jobban hangzik, nem?
Szerintem nem. Szerintem egyik szörnyűbb, mint a másik.
A legnagyobb probléma az, hogy ezek az irányelvek nem csak egyén szinten, de a társadalomba is csöndesen beépültek. Hisz az elfogadta ezeket az ideálokat, még ha észrevétlenül is. Mindenki “tudta”, hogy mik történnek nőkkel a filmiparban, vagy szinte akármelyik szakmában, de ez nem volt megbotránkoztató, ez volt az élet rendje. Ez volt a sorsuk.
Egészen addig, míg megjelentek a Mulan-féle mesék a 90-es évek végén, ahol végre megtudhattuk, hogy a nők is megmentethetik a férfiakat. Mi is lehetünk hősök, és ha elég keményen harcolunk, akkor lehetünk annyira erősek – ha nem erősebbek -, mint a férfiak. Nem kell hagynunk magunkat alávetni nekik. Mi is tehetünk valamit, harcolhatunk. Ez már jól hangzik, nem?
Tartsatok savanyú pesszimistának, de szerintem nem. Egy nőnek miért kell többet harcolnia, miért kell bizonyítania, hogy ugyanannyit ér mint egy férfi? Miért kell küzdenünk azért, hogy ne használati tárgyakként kezeljenek minket, hogy ne csinálhassanak meg bármit velünk?
A múlton már nem lehetett változtatni, de legalább már van valami a kezünkben. Mi elhozhatjuk a változást. Ezt teszi a #metoo mozgalom is. Hangot ad azoknak a nőknek, akik eddig tűrtek, akiket nyugodtan bántottak, hisz ez normálisnak számított. Fellép az ellen, hogy a férfiak bármikor “megmenthessenek” minket, ha úgy gondolják. Felhívják rá a figyelmünket, hogy az nem elég ha csak várunk a szép testünkben és elviseljük, hogy úgy használnak minket, ahogy nekik tetszik.
Végre elérkeztünk a Vaiana és Jégvarázs korszakába, ahol nem az a lényeg, hogy a herceg megoldjon mindent, és elhozza a boldogságot az életünkbe. A fő mondanivalója az, hogy megtaláljuk saját magunk erősségeit, hogy tudjuk, hogy bármit megtehetünk, és ehhez nem kellenek férfiak, nem kell eltűrnünk semmilyen erőszakosságot. A nő életcélja nem a királyfi megtalálása és a maga alárendelése neki, hanem az, hogy ő egyedül elérje önerőből azt, amit szeretne, és ha emellé van férfi támogatás (és nem nyomás!) az életében az jó, de nem elengedhetetlen. Nekünk egyedül is van erőnk és hangunk.
