Szívlövés II. fejezet

Második fejezet – Hogyan fogom ezt túlélni?

 

“A 2017 szeptemberi és októberi havi bérleti díj, a szerződésben vállalt kötelezettség ellenére, a mai napig (2017.11.02) nem került befizetésre.

Ezúton felszólítom, hogy a hátralékos bérleti díjat, az 1,800.00 EUR-t , azaz ezernyolcszáz eurót, 8 napon belül részemre fizesse meg.

Tájékoztatom, hogy ha a fizetési felszólításnak ezen időn belül nem tesz eleget, úgy a bérleti szerződés a további 8 napon belül érvénytelenné válik.”

 

Mikor kivettem a postaládából a borítékot és nyitottam a levelet, pár percig csak néztem és újra és újra átolvastam. Pánikot, szomorúságot, mérget vagy legalábbis bármiféle erős érzelmet kellett volna kiváltania belőlem, de ehelyett csak bámultam a papírt és úgy éreztem, hogy minden kiszáll belőlem. Már nem érdekelt semmi. Nincs munkám, az egyetemet nem tudom fizetni, a barátom egy agresszív idióta, aki ha teheti, megcsal, és ha ez nem elég, 8 nap múlva utcára kerülök. Azt hittem, ennél rosszabb már nem nagyon lehet. Már 3 hónapja nem találok új állást, köszönhetően a volt főnököm intézkedésének. Esélytelen, hogy a városban belátható időn belül bármilyen normális állást szerezzek. Végülis már ez is mindegy, úgyis el kell költöznöm, nem köt ide már senki és semmi. Azt mondják, ha egy ajtó bezárul, akkor valahol egy másik kinyílik. Nos, nálam az összes létező ajtó bezárult, de lehet egy másik városban vár majd egy nyitott arany kapu. Eldobtam a levelet és úgy éreztem, hogy muszáj elmennem sétálni, különben összeomlok a gondolataim súlya alatt.
Luxemburg utcái szinte mindig üresek, nem egy nyüzsgő város. Mikor ideköltöztem Budapestről, egyik hétvégén úgy döntöttem, hogy felfedezem új lakóhelyem éjszakai életét és meglátogatom a belvárost. Egy-két órányi barangolás után a Hamilius tér környékén, rá kellett jönnöm, hogy ez a város tökéletes lenne egy zombiapokalipszisről szóló film forgatására, annyira üresek és élettelenek voltak az utcák.

Azóta persze rájöttem, hogy merre érdemes sétálni, ha embereket szeretnék látni, ezért most is a Grundra sétáltam. Nem, ez nem a Pál utcai fiúk-féle grund. Luxemburgot egy nagy völgyként kell elképzelni. A Grund maga a völgy, melybe lifttel vagy egy kisebb túrával ereszkedhetsz le, míg a város e völgy fölött két oldalon terül el. A lenti rész a régi időket őrzi, míg a város fenti részén inkább már a modern üvegépületek uralkodnak.

Elsétáltam a lifthez, ami levitt az UpDown nevű pub mellé. Innen jobbra vettem az irányt, hogy elérjem a kedvenc parkomat, rögtön a sziklafalba vájt kis elhagyatott templom után. A nap már lemenőben volt, de sok szerelmes pár andalgott arra, illetve futók és kutyát sétáltató emberek látványa nyugtatta a feldúlt lelkemet.

Nagyon magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam, és azon voltam, hogy felhívom Kevint. Ő a legrosszabb pasi, akit akarhattam volna magamnak. Rendkívül agresszív, hirtelen haragú és hát nem tudja a gatyájában tartani a kedvenc testrészét. Hogy miért nem dobtam még ki? Hálás vagyok neki, mert ő volt az, aki felkarolt mikor idejöttem. Egy bárban iszogattam a pohár rozéboromat, mikor odalépett hozzám. Hihetetlenül lehengerlő volt a magabiztos stílusa, akkor még teljesen más arcát mutatta nekem. Sokat beszélgettünk, szinte mindenről, majd megadtam neki a számom. Másnap már hívott is, ami nagyon meglepett és attól kezdve mindenhova elkísért és mindenben segített, egészen addig a napig mikor beadtam a derekam és felmentem a lakására egy éjszakára. Onnantól kezdve nem tett túl sok erőfeszítést, annak érdekében, hogy maga mellett tartson, de annyira nincs itt senkim, hogy úgy voltam vele, hogy még ez is jobb mintha magányosan tengetném a szürke napjaim.
Amíg a múlton és a döntéseimen rágódtam, szépen lassan besötétedett és az emberek eltűntek a közelemből. Úgy döntöttem lesz, ami lesz, felhívom Kevint.
– Szia! Mit akarsz? – vette fel a telefont nem túl kedves hangnemben.
– Szia! Azon gondolkodtam, hogy esetleg pár napra beköltözhetnék-e hozzád, mert valószínű, hogy ki fognak lakoltatni – mondtam olyan cuki hangon, amennyire csak tőlem tellett.
Pár hosszú másodpercig néma csend volt a vonal másik oldalán, amelyet egy hatalmas sóhaj szakított félbe.
– Cica…. – kezdte, majd egy kis hatásszünetet tartott – már beszélni akartam veled kettőnkről.
Tudtam, mit fog mondani, de szánalmasnak találtam, hogy így bepánikol attól, hogy nem tud majd más nőket felhívni magához és inkább szakít velem.
– Ne folytasd, nem lényeg, majd beszélünk – vágtam közbe gyorsan.
Leraktam a telefont, és nem is hívott már vissza. Nem bánom, nem érzek semmit, csak rossz, hogy senki más sincs, akire számíthatnék most.
Szomorkodásomból pár férfi hangoskodása és nagy csattanások zökkentettek ki. Magam sem tudom miért, de a hang irányába indultam. Egy nagyobb fa mögött megláttam három férfi árnyékát. Közelebb lépdeltem és abban a pillanatban az egyik fickó előrántott egy fegyvert és rászegezte egy idősebb férfira. Még arra sem volt időm, hogy felkiáltsak, bumm, a férfi a fűben hevert. A feje hátrahanyatlott, úgy hogy pont rám nézett, miközben a két szeme közötti lyukon áramlott ki a vére.
Sokkot kaptam, nem bírtam megszólalni vagy megmozdulni, nem is tudom lélegeztem-e egyáltalán. Akkor eszméltem fel, mikor egy harmadik srác odakiáltott a társának, hogy “Kapjuk el!” és közben felém mutatott.
Azt hiszem, hogy ilyen gyorsan még életemben nem futottam. Hátra sem néztem, minden erőmet bevetve szedtem a lábaim. Akármennyire is rossz helyzetbe kerültem az elmúlt hónapokban, még egyáltalán nem akartam itt hagyni ezt a világot.
– Ott van! – kiabálta túlságosan is közel, mögöttem az egyik férfi.
Felgyorsítottam és elértem egy üres buszmegállóhoz. Mikor végre hátranéztem nem láttam senkit. Abban reménykedtem, hogy ha utol is érnek, akkor sem tesznek velem semmit a kivilágított megállóban. Hirtelen elkezdett ömleni a könny a szememből és a szívem olyan gyorsan vert, mint soha. Alig kaptam levegőt, és nem tudtam elhinni, hogy láttam, ahogy valakik megölnek egy szegény embert. Egyszerűen belém égett az a kép, ahogy a férfi rám mered a fénytelen, halott szemeivel. Egy pillanat alatt ért véget az élete a szemem láttára.Ezt nem lehet feldolgozni.
– Nocsak, nocsak, ki van itt? – kérdezte egy férfi hang a hátam mögül.
Összerezzentem az ijedtségtől, és megpróbáltam újra elfutni, de a másik fickó hirtelen előttem termett.
– Meg se próbálj elfutni, drágám – mondta határozottan, mélyen a szemembe nézve.
– Kérlek, engedjetek el! – könyörögtem kisírt, nagy boci szemekkel – Esküszöm, senki sem tudja meg, hogy mit láttam!
A két férfi felnevetett, mintha a világ legnagyobb hülyeségét böktem volna ki a számon.
– Te most velem jössz, kedves – mondta a fiatalabbik – te pedig, Darren takarítsd el a holttestet, aztán gyere utánunk.
Darren bólintott, és elindult. A velem maradt férfi átkarolta a derekam és lefogta a kezem, majd odavezetett egy fekete autóhoz, azt hiszem egy Tesla volt, majd beültetett a hátsó ülésre. Már meg sem próbáltam ellenállni, annyira kifáradtam, hogy semmi értelme nem lett volna. Ő beszállt a vezetőoldali ülésbe és ránk zárta az ajtót. Nem szólt hozzám semmit, én meg csak sírtam és sírtam, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Láttam, hogy a visszapillantóban figyel engem és mintha azon gondolkozott volna, hogy mit mondjon nekem. Mielőtt még bármit is kinyögött volna, Darren kopogtatott a kocsi ajtaján, majd beült az anyós ülésre.
– Indulhatunk, megszabadultam a testtől – mondta mosolyogva Darren.
– Remek, a főnök nagyon boldog lesz, bár… – kis szünetet tartott a másik – annak nem, hogy van egy szemtanú.
– Indulj! Majd megoldjuk –  mondta Darren és többet nem hallottam őket beszélni.
Az odaútra nem emlékszem, mert elaludtam a hátsóülésen. Az elmúlt napok és ez a felfoghatatlanul szörnyű élmény megtette a hatását. A testem feladta és úgy aludtam el, mintha leütöttek volna. Egy sötét szobában tértem magamhoz, még arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültem oda. A saját lábamon? Vagy valaki bevitt? Ötletem sem volt.
Az időérzékemet elveszítettem, de hozzávetőlegesen három napot töltöttem el a szobában mire, az a bizonyos “főnök” vette a fáradtságot és benézett hozzám.
Mikor először megláttam, elállt a lélegzetem. Sokkal fiatalabb volt, mint képzeltem. A tekintete szinte égette a bőrömet, olyan szúrósan nézett rám. Talán sohasem láttam ennyire sötét szempárt. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni és csak magam elé bámultam. Mikor újra felnéztem rá, hogy jobban szemügyre vegyem, észrevettem dús, szőke, kócos hatású haját, és a szintén szőkés borostáját. A szívem olyan gyorsan vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból és inkább jobbnak találtam, hogy inkább újra az ágyam szélét nézegessem.
– Ki vagy te? – kérdezte tőlem határozottan a mély hangján.
Nem tudtam megszólalni és továbbra is csak magam elé bámultam,de ekkor Darren, akit közben felismertem, megnoszogatta a vállam.
– Válaszolj! – mondta sürgetően.
– Senki. – nyögtem ki szinte cincogva – Senki fontos. – mondtam kicsit már hangosabban. Közben reszkettem mint a nyárfalevél, alig bírtam úrrá lenni az érzelmeimen.
– Mi a neved? – kérdezte a főnök még mindig zavarba hozó tekintettel.
– Miért érdekel ez téged? – mondtam kicsit felbátorodva  és értetlenkedve. Sosem tudtam jól kezelni a stressz helyzeteket, néha ilyenkor egyszerűen jött a támadó ösztön. Mert hát tényleg, miért akarná tudni, mi a nevem. Ha megöl, felesleges, nem fognak nekem emléktáblát emelni. Ha elenged, akkor is felesleges információ. Kérdésem hatására a szobában lévő többi embernek elállt a lélegzete, ami valószínüleg azért lehet, mert senki sem szokott így visszaszólni a főnöknek. Ekkor hallottam egy nőt aki az ajtón kívülről kiabálta be, hogy “Csak öld meg!”.  A gyomrom görcsberándult a szavak hallatán és a remegésem egyre csak fokozódott. A főnök arca rezzenéstelen maradt, semmilyen érzelmet sem tudtam róla leolvasni, és most már nagyon érdekelt, hogy ki is ő, és minek a főnöke és különben is mi ez az egész. Éreztem, ahogy a félelmem kezd átcsapni egyfajta kétségbeesett dühbe.
– Tudod… – szólalt meg végül lassan és megfontoltan – épp azon agyalok, hogy egyből öljelek-e meg vagy még szórakozzak veled egy kicsit előtte. Vagy csak szimplán adjalak át az embereimnek, hadd legyen egy jó éjszakájuk és hadd tömjék be a nagy szádat.
Ettől annyira felment bennem a pumpa, hogy mielőtt egyáltalán leállíthattam volna magam, felugrottam az ágyamról és lekevertem neki életem legnagyobb pofonját. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de a pánik úrrá lett rajtam és így tört ki belőlem. A többiek körülöttünk felkiáltottak, mindenki egyszerre kezdett hangosan beszélni, nem értettem egy szót sem. Csak az járt a fejemben, hogy most meg fogok halni, és akármennyire is túlcsordult bennem már mindenféle kevert érzelem, tudtam, hogy nem szabad, hogy félelmet lássanak rajtam.
– Mindenki fogja be! – kiabálta a főnök, majd egy mosoly jelent meg az arcán és a szemei szinte felragyogtak – Bátor kislány vagy te, nem igaz?
– Nem félek tőled! – tört ki belőlem, amin még magam is eléggé meglepődtem. Persze hazudtam, de úgy tűnt, hogy ez az egész tetszik neki. Az érzelementes arc egy kissé felvidult.
– Hát, pedig jobban tennéd – mondta egy pimasz mosollyal, majd elfordult tőlem. – Tony, kísérd el a kisasszonyt a szobámba.
– Hogy hova? – bökte ki meglepetten Tony, aki nem mellesleg az a srác volt, aki lelőtte a szemem láttára azt a szegény férfit. Azt hiszem ez a látvány örökké belémégett, és a gondolattól majdnem kidobtam a taccsot.
– Talán valami problémád van ezzel? – kérdezte nyugodtan, de hidegrázósan a főnök.
– Természetesen nincs, főnök. – válaszolta elvékonyodott hangon Tony.
– Kérlek ne! Sajnálom! Sajnálok mindent! – kiabáltam kétségbeesetten, majd a karja után nyúltam, hogy ne menjen el. Könyörögni akartam az életemért, de már nem értem el. Elfordult tőlem és kiment a szobából. Tudom, naív dolog volt azt hinni, hogy meghatódik a könnyeimtől, de amik életveszélyben, mindent megpróbálsz bevetni.
Mikor kiért az ajtón hallottam, hogy valaki megkérdezi tőle, mit fog velem tenni. Azt felelte, hogy nem tudja, de biztosan élvezni fogja. Ekkor az a női hang, amely azt tanácsolta neki, hogy öljön meg engem, újra megszólalt.
– Felmelegítsem ma az ágyadat, főnök?
– Hányszor mondjam még, hogy kopj le, Liza? Te itt dolgozol, és ha jól emlékszem nem kurvának vettelek fel. Most húzz el!
– Gyere utánam, ne kelljen ráncigálnom téged! – szakította meg hallgatózásomat Tony.
Szó nélkül elindultam, ki az ideiglenes lakhelyemről. Mikor kiértünk a szobából, rögtön egy lépcsősorral találtam szemben magam. Miután felértünk a tetejére, egy hatalmas raktárba érkeztünk. Ekkor döbbentem rá, hogy nem egy lakóházban voltam, hanem egy hatalmas, lepukkant, már használaton kívüli gyárban, amit gondolom valamilyen áru tárolására használtak.

Mikor kiértünk, újra beültünk a fekete Teslába és elindultunk. Nem tudtam merre tartok. Lehet, hogy az életem vége felé vezet az utam, de lehet hogy annál még sokkal rosszabb vár rám először.
Vajon mit fog tenni velem? Hogyan fogom ezt túlélni?