Szívlövés – I. fejezet

Első fejezet –  Hogyan jutottam el idáig?

Már csak egy óra és mehetek haza. Ez ismét egy hosszú nap volt, és alig várom, hogy otthon összerogyjak a kanapén. Még akkor is, ha az az icipici studió lakásomban van. Nem számít, hogy ennyire kicsi, mert számomra az a nyugalom szigete, ahová hazatérhetek egy stresszes, fárasztó nap után, és azt tehetem, amit csak szeretnék. Ami általában annyit jelent, hogy a  kanapén heverészek, nassolok és jó – vagy kevésbé jó – filmet nézek közben. Szerencsére megtehetem, mert anyámtól jó géneket örököltem és így is vékony alakom van, ami – szerintem teljesen elfogadhatatlan módon – feltétele annak, hogy ebben a ruhaboltban robotoljak. Igen, utálhattok ezért. De talán nem fogtok annyira, ha elmondom, hogy a külsőm az egyetlen jó dolog, amit tőle kaptam. Mondhatni, ez az egyetlen dolog. Ezzel azonban nem sokra megyek, vele ellentétben. Ő remekül kihasználja az adottságait és biztosan most is valamelyik milliomos ágyában teszi a dolgát. Körülbelül 7 éve nem is láttam, és mondhatnám hogy nem is érdekel, hogy mi van vele, de az igazság az, hogy sokszor gondolok rá. Főleg arra, hogy vajon él-e még, vajon gondol-e néha rám. Elmélázásomat egy, a csípőmre csúsztatott kéz szakította félbe. A főnököm hirtelen mögöttem termett. Szokása volt, hogy túl közel került az én személyes teremhez. Nem szerettem, ha megérintett. Össze is rezzentem tőle.
– Nem kell megijedni, drágám. Nincs semmi baj. Befáradnál az irodámba, kérlek? – kérdezte, szinte a fülembe suttogva.
– Persze Viktor, máris megyek. Csak ezt a polcot még befejezem.
– Rendben, bent várlak.
Nem tudom, hogy mit akarhat. Nem hiszem, hogy az lenne a baj, hogy most pár percre elbambultam. Általában jól dolgozom, még akkor is, ha unalmasnak tartom a munkám. Sokkal többre lennék képes, de amíg nem lesz elég pénzem iskolára, addig sajnos ilyen helyeken kell megpróbálnom kiteljesedni.
Az utolsó farmert is a helyére hajtottam és készen álltam rá, hogy benézzek a főnök irodájába. Kicsit izgultam, mert hiába gondoltam úgy, hogy semmi rosszat nem tettem, azért az esetek többségében nem jó, ha a főnök behív privát beszélgetésre. Persze, ezt igazán nem tudhatom, mert még nem történt velem ilyen. Csak 6 hónapja dolgoztam ezen a helyen, úgyhogy lehet, hogy ez itt teljesen normális.
Felsétáltam a lépcsőn egészen a harmadik emeletre, ahol az irodáján kívül csak egy mosdó volt még. Az egész emelet az övé volt. Illedelmesen kopogtam az ajtón.
– Gyere be, drágám! – hallottam az ajtó mögül.
Benyitottam és beléptem.
– Kérlek, csukd be magad mögött az ajtót!
Az iroda felülmúlta az elképzeléseimet. Modern fekete bőr kanapé a jobb oldalon két hozzáillő fotellel. Fehér, letisztult falak, drágának tűnő festményekkel. Középen egy hatalmas fa asztal, talán mahagóni, de sajnos nem igazán értek hozzá. Emögött egy hasonló fekete bőr irodai szék, amely elég kényelmesnek tűnt. Viktor nem ült benne, kifelé bámult a teljesen üveges falon. Nem csodálom, hisz a kilátás egyszerűen elképesztő volt. Jól állt neki ez az iroda. Magas beosztása ellenére, elég fiatal. Persze, a pontos korát nem tudtam de maximum harminc éves lehet. Magabiztos kiállású, ráadásul sötét haja és szeme segített neki abba, hogy még igazán komolyabb kisugárzása legyen. Mindig jól öltözött, drága cipőt és órát viselt, ahogy azt kell. Mondjuk ki, elég vonzó, de természetesen sosem fordulna meg a fejemben semmilyen egyéb kapcsolat, csakis főnök – alkalmazott viszony.
Felém fordult, amikor beléptem és széles mosollyal fogadott.
– Kérlek foglalj helyett ott – mondta, miközben rámutatott a kanapéra.
Kicsit csodálkozva és megszeppenve sétáltam oda. Majd komótosan leültem és vártam, mi következik. Lassan elindult felém, de mielőtt a kanapéhoz ért volna, megállt a sarokban lévő kis szekrénynél.
– Teát vagy kávét esetleg? – kérdezte, még mindig ugyanazzal a mosollyal az arcán.
– Nem kérek, köszönöm – mondtam, talán kicsit halkabban mint kellett volna, de szerencsére egy bólintással nyugtázta, hogy értette.
Leült mellém kicsit  távolabb tőlem, de még így is feszélyezve éreztem magam tőle.
– Nos, bizonyára már nagyon szeretnéd tudni, hogy miért hívtalak ide, de ne aggódj, semmi különös oka nincs. Nálam megszokott, hogy félévente tartok minden dolgozóval egy beszélgetős órát, vagy többet is, ha szükséges. Szeretném, ha mindenki elmondhatná, ha valami nem tetszik neki, és én is elmondhatom, hogy milyennek tartom az alkalmazottaim teljesítményét. Ez neked rendben van?
– Természetesen, ez nagyon jól hangzik.
– Örülök neki, hogy tetszik a módszerem. Megint egy csillogó mosolyt villantott felém. – Szeretnéd, hogy én kezdjem, vagy szeretnéd te elmondani a gondolataidat először?
– Ha nem gond, szívesen meghallgatnám első sorban, hogy te mit gondolsz.
– Oh, rendben – mondta és összedörzsölte a tenyerét. – Akkor vágjunk is a közepébe. Nagyon boldog vagyok, hogy felvettelek ide. Remek munkát végzel, és ahogy látom szépen beilleszkedtél a kis csapatunkba.
– Ezt jó hallani, köszönöm szépen – mondtam, miközben szégyenlősen lesütöttem a szemem és a fülem mögé simítottam az egyik elkószált barna tincsemet.
– Továbbá, – ekkor kicsit közelebb húzódott hozzám – tudom, hogy ez mennyire nem helyes, de el kell mondanom, hogy elég sokat számít az is, hogy mennyire gyönyörű vagy.
Ekkor egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tisztában voltam vele, hogy ezen a munkahelyen van egy bizonyos norma, hogy az alkalmazottaknak milyen adottságokkal kell rendelkeznie, de ezt még soha senki nem mondta ki ilyen nyíltan, még akkor sem, ha ez egyértelmű. Összezavart, hogy miért mondja ezt nekem.
– Igen, tudom – folytatta – ez diszkrimináció és törvényszegés, de sajnos, vagy nem sajnos, mint tudjuk, ennek a cégnek az alkalmazottai különlegesen szépek. Ez egyszerű marketing. Ez a profilunk. Mit gondolsz erről?
– Nos, először is köszönöm a bókot – mondtam miközben éreztem, hogy az arcom ég, annyira zavarba jöttem. – A cég filozófiájáról, igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék.
– Kérlek légy őszinte! Bármi, ami ma itt történik, az kettőnk között marad és nem lesz hatással semmire – mondta miközben finoman rácsúsztatta a kezét a combomra, a térdem felé.
Annyira lefagytam, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek. Hihetetlenül kínos és kényelmetlen érzés volt. Egyáltalán nem tudtam, hogy mi az a határ, amit túllépve már zaklatásnak minősül az érintése és ami miatt kiakadhatnék. Úgy éreztem, az lenne a legegyszerűbb, ha úgy tennék, mintha nem venném észre mit csinál. Aztán majd később átgondolom, hogy mit tegyek. De nem tudtam elrejteni, hogy igenis észrevettem a kezét a lábamon, mert az egész arcom még vörösebb lett, mint előtte volt. Mikor ezt látta rajtam, közelebb húzódott és a másik karját a vállam fölé csúsztatta a kanapén. Annyira közel volt az arca az enyémhez, hogy éreztem a mentolos leheletét az arcomon.
– Mint mondtam, lélegzetelállító vagy és nehéz neked ellenállni – mondta, és elkezdte a kezét feljebb csúsztatni úgy, hogy szinte már a szoknyám alá ért.
– Viktor! – végre magamhoz tértem és összeszedve magam eltoltam a kezét.
– Jaj már, drágám, nem tudja meg senki, és tudom, hogy te is akarod. Látom, ahogy  rám nézel és ahogy elpirulsz, mikor rád mosolygok. Szórakozzunk egyet!
– Tudod mit? Nem játszom a szűz kurvát, igazad van. Szexinek találtalak, egy magabiztos, értelmes férfinak. De most csak egy undorító férget látok, aki nem tud máshogy csajt felszedni, csak úgy, hogy a saját alkalmazottjává teszi őket és nem ad nekik más választást.
Ezzel felálltam és vissza se néztem. Becsaptam magam mögött az ajtót, nem jött utánam, nem szólt semmit. Leviharzottam a lépcsőn, és szinte kirohantam a boltból. Éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket, még úgyis, hogy nem pillantottam fel egy másodpercre sem. Bementem a pláza WC-jébe és magamra zártam az ajtót. Hirtelen zokogni kezdtem, de nem azért mert hozzám ért. Igazából semmilyen nagy dolog nem történt. Inkább attól kerültem padlóra, hogy úgy éreztem, én már sosem lehetek senki. Mindig, mindenki egy tárgyként fog rám tekinteni, és ugyanolyan gusztustalan sorsa jutok, mint anyám. Nem dolgozhatok itt tovább, megint kereshetek egy új helyet, de ki tudja, hogy mikor találok rá végre egy normális munkára. Közben fizetnem kell a lakást, na meg persze az iskoláról is lemondhatok egy darabig. Itt vagyok huszonkét évesen és nincs semmim. A pánikrohamomat egy kopogás szakította meg.
– Hé, jól vagy? – kérdezte Kendra, a kolléganőm, aki valószínűleg utánam rohant. Nem válaszoltam. – Jó, tudom, hülye kérdés. Figyelj, tudom mi történt, és ne szégyelld magad miatta, mind túlestünk ezen.
Ledöbbentem és hirtelen még a sírást is abbahagytam.
– Hogy micsoda?! – kérdeztem miközben kinyitottam magam előtt az ajtót és tátott szájjal bámultam a munkatársamra.
– Hát megdugott, nem? Mindannyian megtettük, ne aggódj ezen. Nem fog sokszor előfordulni.
– Ez most komoly? Nem, nem dugott meg, nem hagytam! Te hogy hagyhattad? Hogy hagyhattátok? Miért nem tesztek ellene semmit? Jézusom, Kendra! – szinte már kiabáltam.
– Mindannyiunknak kell a munka, édes, és ráadásul elég jóképű is, szóval mi a gond ezzel? – kérdezte teljesen ártatlan tekintettel.
Hogy mi a gond ezzel? Ezt nem kérdezheted komolyan! Ha már pénzért szexelsz, menj az utcára, ott többet kapsz!
– Hé, nem a pénzért! – válaszolta, miközben mosolyogva színlelt megbántottságot. – Hanem egy jó melóért! Tudod, aki a kedvence lesz, az lehet majd az üzletvezető, ami elég jó meló és hát szép summa is bevallom.
– Ezt nem hiszem el! És tényleg senki nem jelentette még fel ezt a disznót?
– De, egyszer egy éve az egyik lány. Most börtönben ül rágalmazásért meg becsületsértésért, vagy miért, nem tudom. Viktor nagy kutya, nincs esélyed. Sőt, ha csak szimplán nemet mondasz neki, akkor elég könnyen elintézi, hogy ebben a városban sehol se kapj normális munkát. Szóval a helyedben, visszamennék és hagynám, hogy azt csináljon velem amit akar. Ne játszd a szende szüzet. Baromi jó pasi, gazdag és kellesz neki. Mi kell még?
– Hogy mi kell még? Te jó ég, ti nem vagytok normálisak.
– Hát szivi, ahogy akarod. Menj haza sírni, aztán sok sikert a további tökéletes életedhez!
– Inkább elmegyek WC-t pucolni, minthogy hagyjam, hogy játékszerként kezeljenek.
– Tégy úgy, kedvesem! Én visszamegyek és szépen felküzdöm magam az álom pozícióba.
– Mibe? A misszionáriusba vagy a kutyába?
Erre már nem mondott semmit, csak felhúzta a szemöldökét és kilibbent a WC-ből, miközben kiengedte a tűzvörös haját és feljebb húzta a szoknyáját.
Teljesen elképedtem és megsemmisültem. Lementem a parkolóba a rozoga kis autómhoz. Beültem és mire feleszméltem, már otthon is voltam. Még jó, hogy nem történt baleset, mert nem is emlékszem a haza útra.
Minden cuccomat ledobtam a földre és lezuhantam a kanapéra, szinte teljesen élettelenül. Pár perc múlva megcsörrent a mobilom. Kevin az.
– Heló bébi! Elmentem eléd a munkahelyedre, de nem voltál ott! Kendra azt mondta, hogy behisztiztél és hazamentél! Mi történt?
– Ne haragudj. Elmondom majd, hosszú lenne telefonon. Átjössz?
– Talán később, bébi, útközben összefutottam egy ismerőssel és beszélgetünk egyet.
– Pedig szükségem lenne rád, vacakul vagyok – mondtam, miközben a háttérben hallottam egy női hangot vihorászni.
– Majd este lehet beugrom, oké? – kérdezte, miközben a háttérben a női hang csalódott hangot adott ki és azt suttogta, hogy “azt hittem ma velem töltöd az estét”. Túl fáradt voltam, hogy reagáljak.
– Ne fáradj – mondtam, és letettem a telefont.
Úgy látszik, minden összeomlik. Mégis hogyan jutottam el idáig?