Azori-szigetek – Sao Miguel – Európa rejtett kincse

2017 Augusztus 26 – 2017. Szeptember 2.

Szerencsés embernek tartom magam, amiért Európa már elég sok városába ellátogathattam már, melyet megkönnyített, hogy férjemmel Luxembourgban élünk 4 éve.  Minden országnak és városnak megvan a maga bája és érdekessége, de sokban hasonlítanak is, ezért idén úgy éreztem, hogy egy olyan helyet szeretnék meglátogatni, amilyenhez hasonlót még nem láttam. Hosszas keresgélés után rábukkantam egy, a számomra eddig teljesen ismeretlen szigetcsoportra, az Atlanti- óceán közepén, Európa legnyugatibb pontjára.
Minden egyes utazásunk előtt nagyon sok, az interneten fellelhető úti beszámolót elolvasok, tippeket gyűjtök, hogy ne csak a turista látványosságokat lássam, illetve, hogy meg tudjam tervezni, hogy mikor, hol töltjük a napot, mert nem szeretnék kihagyni semmit sem időhiány miatt. Persze, ez a terv rendszerint felborul valamilyen külső körülmény miatt, mégis jobban érzem magam ha fejben megvan az a bizonyos terv. Az előzetes kutatások alapján az augusztusi időpontot választottuk az időjárás és az ideiglenesen látható tengeri állatfajok miatt. A képek és az útikritikák alapján egy kirándulásokkal teli utazást képzeltem el, és lélegzet elállító zöld és kék színekre készültem, és csalódtam. Méghozzá pozitívan, hisz egyetlen kép és leírás sem volt képes visszaadni azt az élményt, amit a fő szigeten, Sao Miguel-en éltünk át a férjemmel.

 

  1. nap – Hogyan kapj mini autó helyett terepjárót?

Frankfurt-Hahn reptérről, átszállás nélkül jutottunk el fapados járattal a szigetre. Augusztusban két óra az időeltolódás Németország és az Azori-szigetek között. 22:50 -kor érkeztünk meg Ponta Delgada-ba, a fővárosba.
A 4 és fél órás út nem volt kellemes, kisebb hátfájással érkeztünk meg, de ha inkább az ott töltött időre költenénk a pénzünket, mint magára az odautazásra, akkor ki lehet bírni a fapados járatot. A helyiek mérhetetlen vendégszeretete már a kis reptéren megmutatkozott. Amint felvettük a csomagjainkat, beálltunk az Ilha Verde (“zöld sziget”) nevű kölcsönzőhöz. Az autóbérlést mindig már előre interneten elintézzük és utána nézünk, ám sikerült a legnépszerűbb kölcsönzőt kiválasztanunk, mert hatalmas sor volt előtte, míg a többi előtt maximum elvétve egy-egy ember fordult meg, de nem bántuk meg. Mire sorra kerültünk 1:00 óra volt, és az alkalmazottak annak ellenére, hogy hihetetlenül fáradtak voltak, végig mosolyogtak és viccelődtek, sőt felajánlottak egy magasabb kategóriás autót a várakozásunkért kárpótlásul. Így egy mini Nissan Micra helyett (ami, mellesleg teljesen megfelelt volna nekünk) egy Mazda, nagyon menő crossoverrel jártunk a sziget szebbnél-szebb tájain. Érdekesség volt számomra még, hogy a kölcsönző falán lévő üdvözlő szöveget, a magyar nyelvvel kezdték, ám az angol Welcome kifejezést szerencsétlenül Fogadtatásnak fordították, de ez legyen a legnagyobb baj, legalább ránk is gondoltak és jót is derültünk rajta.

Mikor elindultunk kifelé, hogy bepakoljunk újonnan szerzett járgányunkba, kissé megijedve vettük észre, hogy esik az eső. Ám, ez az eső nem hogy nem volt rossz, de egyenesen kellemesen ért minket. Ahhoz az érzéshez hasonlítanám, mikor egy forró nyári napon beállunk egy párakapu alá hűsölni.
Mivel már késő volt, gyorsan hajtottunk a hotelünk felé. Nálam a hotel választáskor csak pár fontos szempont van: Első az ár, nyílvánvalóan, ami a szigeten egész jó, jobb, mint Portugália más részein. Második a jó elhelyezkedés, hogy legyen lehetőség jó kis esti sétákra. Aztán a reggeli, mert imádok félálomban lecammogni és betömni mindent magamba a svédasztalról. Ebédet és vacsorát eddig sosem kértünk, mert úgyis egész nap úton vagyunk. Ránk az a jellemző, hogy korán kelünk és minimum éjfélig talpon vagyunk. Mi az utazások alkalmával nem a testünket, hanem a lelkünket pihentetjük. Hotelünk a városközpontban helyezkedett el, a szegényes kisvárosban jól megbújt a modern szálloda, hisz egy elrejtett kiskapunk át lehetett egy belső udvarban megtalálni. Ötletesnek találtam, így nem tűnt ki a fehérfalú, kissé lerobbant házikók közül.


Mikor megérkeztünk, ismételten nagyon szeretve éreztük magunkat, ugyanis nem volt szabad parkoló hely a hotel garázsában, és miután érdeklődtem a recepcióstól más lehetőség iránt, ő szó nélkül felpattant és kiállt a saját autójával a neki foglalt helyéről és átadta nekünk. Szinte meg voltam hatva. Ezután nincs mit mondani, kidőltünk.

2.nap – Borús az ég, de nem bánjuk

Másnap reggel elég nehezen keltünk fel, de ezért is jó, ha van reggeli, mert motivál arra, hogy ne délig aludj. Ám, mikor elhúztam a függönyt, a csodás, végtelen óceán látványa egyből felébresztett. Nem csodálkozom, hogy az itteni emberek ilyen jó kedélyűek, ha minden nap erre kelhetnek.

Az ég elég felhős volt és köd borult a városra, de mivel korán volt még, reménykedtünk, hogy majd elvonulnak a felhők és kisüt a nap. Az első napra még nem volt konkrét terv, csak hogy a közelben nézünk meg egy-két szép helyet, hisz tudtuk, hogy az utazás és az időeltolódás miatt nem lesz sok energiánk nagy kalandokra.

A reggeli elég választékos volt, megvoltak a szokásos pékáruk, rántotta, virsli, tükörtojás, palacsinta, azaz minden, ami kell. Én mégis azt vártam igazán, hogy megkóstolhassam a híres azori ananászt, majd a nagy reggeli után megigyak egy igazi, helyi teát, hisz Európa egyetlen teaültetvénye és gyára ezen a szigeten található.

Reggeli közben megvitattuk, hogy meglátogatjuk a Lagoa de Fogo-t (tűztó), mert az nem volt messze autóval a szállásunktól, ami elsőre nem tűnt jó ötletnek az időjárás miatt, de az Azores Spots nevű alkalmazás élő webkamerás közvetítése nagyon sokat segít abban, hogy melyik kilátót érdemes meglátogatni, mivel a leglátványosabb helyek nem igazán nyújtanak érdekes látványt a hatalmas ködben.

Az odavezető út problémamentes volt, minden út betonozott, kanyargós, de nem veszélyes és útközben egyfolytában lélegzetelállító tájakban gyönyörködhettünk.
A borús ég ellenére remek volt a hőmérséklet, sosem csökkent 25 °C alá, de mivel a tó a sziget legmagasabban fekvő tava, olyan erős volt a szél, hogy szinte örültem, hogy nem fogytam többet az utazás előtt, mert akár el is fújhatott volna. A hegy tetejétől kicsit lejjebb parkoltunk, és onnan gyalog vettük célba a csúcsot, ahonnan belátni a tavat. Mikor nagy harcok árán felértünk a hegy tetejére, elállt a szavunk.  A zöld és kék összes árnyalata pompázott előttünk. A vulkáni kráterben ragyogott a türkizkék víz, melyet minden irányból izzó zöld növényzet fedett. A látvány meseszerű volt és percekig csak néztük és próbáltuk örökre az emlékezetünkbe vésni.

A széltől kissé átfázva ültünk vissza a kocsinkba és mivel picit eleredt az eső, úgy döntöttünk, hogy elkezdek mobilon olyan program után nézni, amiben nem zavaró a hirtelen csapadék. A héten megtapasztaltuk, hogy az esőt sok esetben csak néhány perc választja el a napsütéstől, így mire leértünk a hegyről ki is sütött nap. Útközben megláttam az útszélén egy táblát, amelyen két darab hullámos vonal volt, amit úgy sejtettünk, hogy a víz valamilyen formáját jelentette, és emellett állt a Salto do Cabrito felirat. Mint utólag megtapasztaltuk a salto a vízeséseket jelentette, így ezután előszerettel kerestem az ilyen táblákat.
Egy földes út vitt lefelé, amely később néhol betonba váltott, majd elérkeztünk egy elég meredek lejtőhöz. Aki erre jár, csak akkor menjen le kocsival itt, ha teljesen biztos benne, hogy a kocsinak lesz elég ereje visszajönni, mert utána csak egyre meredekebb lesz az út. Egy kis ház mellett parkoltunk le, ahol már hallottuk, ahogy valahonnan nagy mennyiségű víz zúdul alá. A kis ház mellett elsétálva elénk tárult egy 25 méteres vízesés, ami eddigi életem legmagasabbja volt. Szinte gondolkodás nélkül vetkőztem fürdőruhára és rohantam be, hogy ússzak egyet a kristály tiszta vízben. Meglepően nem volt hideg és hihetetlen élmény volt zuhatag előtt állni és csak bámulni. Utána még a DJI Mavic drónunkkal próbáltuk meg a tájat megörökíteni és kb 1 óra után már újra a kocsiban voltunk.

Lassan ebédidő felé járt, így elkezdtünk visszamenni a város felé, hogy találjunk egy jó éttermet. Mivel vásárolni szerettünk volna pár dolgot,  olyan helyet kerestünk, ahol bolt is van a közelben. Nem kellett sokat keresni, mire rátaláltunk a Parque Atlantico nevű plázára, amelynek a bejáratánál egy, a plafonról lógó órási fehér bálna köszönti az embereket. Semmiben sem különbözött a megszokott, Budapesten is fellelhető bevásárlóközpontoktól, talán csak annyiban, hogy mikor leülsz enni, akkor a hatalmas ablakokon keresztül az óceánt csodálhatod.

A szokásos gyorséttermek mellett megfértek a helyi étkezdék, és az egyik ilyen mellett döntöttünk. Mindenféle grillezzett húsból lehetett tálat készíteni, és láthattad, ahogy a nyitott konyhában forog a grillen az estebéded. A hús mellé hasábburgonya, saláta és fekete bab volt. Mindennek fantasztikus íze volt, és érezhető volt a húsokon a tipikus portugál fűszerezés, enyhén csípős, korianderes, keserédes ízek voltak a jellemzőek. Összefoglalva: nyami!

Jóllakottan tértünk be a szupermarketbe venni pár apróságot. Már a vacsoránál meglepődtünk az árakon, de a boltban aztán végleg megbizonyosodtunk, hogy viszonylag olcsó minden. Az ebéd kettőnknek nem volt egész 15 euró.
Kicsit már fáradtan, de kalandvággyal tértünk vissza a hotelbe. Egy órát pihentünk majd átöltöztünk, hogy elinduljunk felfedezni a főváros éjszakai életét.

A hoteltől csak egy-két kisebb utcányira volt az óceán partja, szóval nekivágtunk a vàros felfedezésének. Az első utcácska nem volt túl bizalomgerjesztő, de megvolt a maga hangulata. Nem messze a hotel mellett volt egy elhagyatott ház, amelynek ablakain át már utat tört magának a természet.

Kicsit arrébb egy piac volt, ami már akkorra zárva volt, de még érezhető volt a friss gyümölcsök és virágok illata. Azután nemsokára elértünk a kikötőhöz, ahol már nyüzsgött a turista tömeg. Éttermek, fények, boldog emberek. Elsőre egy, a kikötőben álló, hatalmas, régi vitorlás hajóhoz sétáltunk, amit fentről is meg tudtunk tekinteni egy lépcsős lelátóról. Mikor közelebb értünk, akkor láttuk meg a hajón a feliratot: Amerigo Vespucci. Rögtön utána is olvastam, hogy mi ez a gyönyörű, monumentális hajó, a felfedező nevével. Azt találtam róla, hogy ez egy kiképző hajó és az olasz flotta része. Eddig nem láttam még ennél látványosabb vitorlást, az egyszer biztos.

Miután kicsodálkoztuk magunkat, folytattuk a sétánkat végig a kikötő mentén.

Érdekes látvány volt a modernebb házak között megbúvó tipikus portugál, fehér falú, barna szegélyes templom, bár még így is kevésbé volt kirívó, mint amiket majd később láttunk, ugyanis a legtöbb faluban a templomok éjszaka úgy vannak kivilágítva, mint egy bolt, ahol a világ legnagyobb akciójára akarják felhívni a figyelmet. Nyilak, keresztek világítottak és villogtak a templomok oldalán.

A kikötő melletti városba vezető kis szűk utcákat hangulatossá tették a macskakövek és a csempéből készített díszes utca táblák. Néhány épület barokkos stílusa, és a régi utcalámpák is adtak egy nagyon kellemes hangulatot a kis városkának.

A főtérhez érve a város kapuja is remek látvány, ahogy a három boltívével középen állva várja, hogy rajta keresztül juss el a város szívébe.

Mikor már majdnem visszafordultunk, felfedeztünk az óceán partján egy erődítményt.  Ez a reneszánsz kori Sao Bras erőd, és mint utólag megtudtam, ez az erőd és az ágyuk, amik ki voltak állítva, Ponta Delgada védelmére szolgáltak a kalózok fosztogatása ellen.

Mielőtt a hotelbe indultunk volna, leültünk pár perce a kikötővel szemben, hogy jobban szemügyre vegyük a hatalmas halászhajókat és a messziről is látszó, zöld, fehér, piros színekkel megvilágított Amerigo Vespucci vitorlást.

A kikötő mögött a hold fénye világította meg az óceánt és ezt a látványt el tudtam volna képzelni egy festményen.
Ideje volt nyugovóra térni, hogy legyen energiánk a másnapi kalandokhoz.

  1. nap – Eső? Akkor forró fürdő!

Harmadik napunk a szokásos reggelivel indult. A mai napra terveztük az úgy nevezett Pokol kapuja kilátót, szóval kocsiba is ültünk és elindultunk. Most vétettünk egy olyan hibát, hogy nem néztük meg a webkamera képét, így mikor már közeledtünk a hely felé, éreztük, hogy gond lesz a kilátással, mert az egész táj nagy ködbe burkolózott. Mikor kiszálltunk, a célállomáson már csepegett az eső is. Kicsit tartottam tőle, hogy ez most már minden nap így lesz, és a beígért napsütést nem fogjuk élvezni a héten. Ha tudtam volna, hogy a következő napokban milyen hőség és ragyogó nap vár ránk, akkor biztosan nem érdekelt volna ez a pici eső. Szóval miután a kilátóig se mertünk elmenni, annyira nem láttunk semmit, újra kocsiba ültünk és úgy gondoltuk, hogy ez tökéletes idő arra, hogy meglátogassuk a Caldeira Velha-t.

A parkolás elég nehézkes a környéken, és óvatosan kell vezetni, mert ezen okból sokan csak az út szélén álltak félre. A bejárattal szemben van egy kis lakó autó, ahol ételt és italt árultak, illetve mellette egy kis szuveníres pultocska, ahol volt szerencsénk még törülközőt is venni, mert azt nem hoztunk magunkkal. A belépő ára 2 euró volt egy főnek, és számomra hihetetlen, hogy csak ennyi, mert egy ilyen természeti kincsért, nagyon könnyen elkérhetnének többet is. Az egész hely szavakkal kifejezhetetlen szépségű pálmás esőerdő. Mintha egy film díszletben sétáltunk volna annyira tökéletes és vadregényes volt. A termálmedencékhez vezető utunkat pálmafák, banánfák, mohák meg páfrányok övezték.

Az út végén egy házikó állt, ahol egy mini kiállítást nézhetünk meg a hely történetéről.

Emögött található WC és öltöző is, bár itt elég nagy sor volt, szóval ha arra jártok, menjetek tovább felfelé és ott is lesz hangulatos kis öltöző. Miután átöltöztünk, egy igencsak záptojásra emlékeztető szag csapta meg az orrunkat a víz felé menet. Az első, amit megláttunk az egy elkerített terület volt, ahol buzgón fortyogott a víz. Ha esetleg valaki nem venné észre, hogy forrásban van, tábla figyelmeztet, hogy ne menj bele, mert akár a 100 C°-os is lehet.

Innen vezetik át egy speciális lefolyón a medencébe a vizet, ami még mindig elég meleg maradt, de nagyon kellemes volt. A dagonyázás után úgy döntöttünk, hogy még továbbállunk és felfedezzük még a helyet. Nagyjából 40 méterrel feljebb szembe találtuk magunkat egy másik kialakított medencével, amit egy gyönyörű vízesés látott el vízzel, ami szintén meleg volt, de persze nem annyira, mint a lenti. Felejthetetlen élmény zuhanyt venni ez alatt a vízzuhatag alatt és a dzsungel ölelésében fürdőzni.

Feltöltve és egyszerre teljesen ellazulva ültünk újra kocsiba.
A mai napon még nem tudtuk elővenni a kis drónunkat, így úgy döntöttünk, keresünk egy helyet, ahol nyugalomban szép felvételeket tudunk készíteni a szigetről. A hotelünkhöz közel találtunk egy kilátónak nevezett helyet, így felkerekedtünk, hogy megnézzük. Nem mellesleg egy újabb szó, amit örökre megtanultam portugálul a miradouro (azaz kilátó), ami biztosan egy lélegzetelállító látványt jelöl. Egy forgalmasabb út mellett álltunk meg. A környék nem volt bizalom gerjesztő, és az ott sétáló, minket méregető férfiak sem, de sebaj, elindultunk az óceán felé. Nem bántuk meg a hirtelen jött ötletet. Egy kaktuszokkal és hatalmas aloe vera növényekkel szegélyezett, kis lépcsőn értünk el a célponthoz, a Miradouro do Ilhéu de Rosto de Cão –hoz, ahol kis padok és asztalok vártak. A kilátást a végtelen óceánra nem lehet megunni, de még inkább feldobta a látványt életem első dupla szivárványa, amelyek az óceánba zuhanva értek véget. Miután kiszórakoztunk magunkt, takarodót fújtunk, mert tudtuk, holnap nagy nap vár ránk.

  1. nap – Delfines, bálnás, búvárkodós nap

Korán keltünk, mert màr 8:30-ra a kikötőben kellett lennünk. Szerencsére gyalogtávolságnyira volt a hely, ahonnan indult a kis hajónk.
A mai túrát már otthon, Luxemburgban előre lefoglaltuk a Picos de Aventura honlapján, előző este pedig kifizettük a városban, az óceánparton lévő kis bódéjukban. Már az e-mail váltások alkalmával is bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk, mert nagyon kedvesek voltak és nagyon részletesen tájékoztattak minket. Mikor elmentünk kifizetni az utat személyesen, a hölgy, aki fogadott minket, emlékezett rám az e-mailekből és beszélgettünk is egy jót.

Megérkeztünk a találka ponthoz, a felhők közül kezdett előbújni a nap és kezdtem azt érezni, hogy igazán szép napunk lesz. Mikor becsekkoltunk az irodában, béreltünk két búvár szemüveget, mivel nem csupán delfin- és bálnalesre mentünk, de áthajóztunk Vila Franca do Campo szigetére is fürödni és búvárkodni az öbölben. Ez az egész napos program kettőnknek 150 euró , tehàt kb. 45 ezer forint volt. Nem olcsó, de szerintem nem is sok egy egész napos felejthetetlen élményért, plusz egy fantasztikus ebédért.

Az indulás előtt tartottak nekünk 3 nyelven (angol, portugál, spanyol) tájékoztatást a fellelhető fajokról, szokásaikról és arról, hogy hogyan találják meg őket a nyílt óceánon. Nagyon érdekesnek találtam, mikor elmesélték, hogy egy kilátóból távcsővel pásztázza valaki a vizet és rádiókapcsolaton keresztül üzen a hajósoknak, hogy merre vannak a delfin, illetve bálna csoportok.

Induláskor kaptunk mentőmellényt és esőkabátot, amit az első adandó alkalommal le is vettünk mert igencsak gyorsan elkezdett melegedni az idő.

Elindultunk kis hajónkkal a nyílt óceán felé és nagyon izgatottan vártam a mai napot. Már az leírhatatlanul kikapcsoló érzés volt, ahogy szeltük a habokat, és ahogy dobáltak minket a kisebb-nagyobb hullámok, és eközben csak bámultuk a kék minden árnyalatában pompázó óceánt. Szinte nem is bántam volna, ha még delfint vagy bálnát se látunk, de nagyon szerencsések voltunk, és nem is csak egyel volt szerencsénk találkozni. Elsőre egy hatalmas delfin csoport vet körbe minket. Pontosan nem tudom mennyien lehettek, de több mint húszan, az biztos.
Érdekes delfin faj volt, szép kis csíkkal az oldalukon. Játszottak, ugrándoztak a csónak körül és láthatóan élvezték a figyelmet.

Ám kapitányunk fontos értesítést kapott, ugyanis nagyon hirtelen, teljes sebességgel elindultunk még beljebb a nyílt óceán felé és ekkor megpillantottuk egy ámbrás cet családot. Hihetetlenül hatalmas állatok, de olyan nyugodtan élvezték a vizet, kissé komótosan játszadozva, hogy egyáltalán nem tűntek félelmetesnek, még úgy sem, hogy a kis hajónk eltörpült mellettük. A kis bálna előszerettel dugta ki az orrát a vízből majd fröcskölt egy vízoszlopot a magasba, láthatóan remekül érezte magát. Jó hosszú percekig élvezhettük a családi idilljüket mikor lemerültek az víz mélyére.

Ezután még sok-sok delfin-kalandunk volt, ám bálnát többet aznap sajnos nem láttunk. Elérkezett lassan az ebédidő, így elindultunk Vila Franca városa felé, ahol nem sokára ki is kötöttünk. Egy, a kikötő mellett lévő Estrela do Mar nevű étterembe érkeztünk meg, ahol már nagyon vártak minket. Az ebéd isteni volt, lehetett választani “white fish” és kardhal közül, illetve aki nem szerette a tengeri élőlényeket, az kérhetett grillezett disznóhúst is. A férjem és én is halat kértünk, és megosztottuk egymással. Aki szereti a halat és még nem evett, kardhalat, nagyon ajánlom, egyszerűen isteni! Az ebéd mellé járt bármilyen ital, még sör is, illetve kávé és egy különleges azori desszert, ami lényegében cukros lágy piskóta volt, amit helyben készítettek.

A finom ebéd után csónakba szálltunk és átvittek minket a màr említett szomszédos szigetre. Ez egy kerek alakú mini sziget, melynek a közepe egy hatalmas sekély vizű öböl, ahol kb. 40 féle hal és egyéb tengeri élőlény éldegél.

Egyből indultunk is búvárkodni, és rengetek érdekes kis halacskával találkoztunk. Az egyik kedvencünknek sajnos nem tudom a nevét, de nagyon tetszett neki a víz alatti kameránk és miközben békésen úszkált előttünk, egyszer-egyszer visszanézett és megnézte, hogy ugyan még mindig őt vesszük-e.

Ez is hatalmas élmény volt, majd délután 4 órakor el kellett indulnunk vissza a menetrend szerinti csónakhoz, hogy az vissza vigyen minket Vila Franca kikötőjébe és visszaszállhassunk a bálnaleső hajónkra.
Visszafelé a kapitányunk még annyit elmesélt, hogy ezen a kis szigeten rendezik a magas sziklaugró Red Bull bajnokságot, ugyanis a sziget nem öbölfelöli részén igencsak mély az óceán, és remek sziklák vannak a szebbnél szebb ugrásokhoz. Nagyjából este 5 órára értünk vissza Ponta Delgada-ba.

5.nap – Nincsenek szavak

Másnap reggel újra verőfényes napsütésre ébredtünk, így egyből néztük  is az applikációt és láttuk, hogy a Pokol kapuja kilátónál az ég tiszta és ragyogó kék.
Úgyhogy kocsiba pattantunk és még egyszer megtettük az odavezető utat. Nem mondanám, hogy dejavu-m volt, hisz legutóbb csak a tejfehér ködöt láttam. Ám most végre láthattam a zöldellő dombokat, legelő bocikat – amik amúgy mindenhol ott vannak -, az út szélén álldogáló fehér pacit és azt, amint ezt a kis zöld szigetet körbeöleli az óceán kékje.

A Sete Cidades, vagyis Hét város nevű vulkánnál emelkedik ki a már említett  Pokol kapuja-kilátó (Miradouro da Boca do Inferno).  Már az odavezető út is csodálatos, de mikor először megpillantottuk a kilátást, szó szerint elállt a lélegzetünk. Onnan fentről elképesztő látvány tárult elénk. Középen a hatalmas, tükörsima tó, melynek kékjében visszatükröződött az azt körülvevő zöld dombok látványa. Rögtön mellette, a szinte sötétzöld másik nagyobb tóval nagyon érdekes kontrasztot hoztak létre. Kicsit feljebb kis kráter tavak tették még izgalmasabbá a képet, de persze nem szabad megfeledkezni az ezeket körül vevő zöld lankákról és a mögöttük szétterülő, egy új kék árnyalatot hozzá adó óceánt. Mintha egy tökéletes festményt néznél, nem lehet igazán szavakba önteni, és sajnos a képek sem képesek visszaadni, amit ott láttunk. Ezt mindenképp a helyszínen kell átélni, mert csak ott tud igazán átjárni az az elképesztő nyugalom és béke, amihez foghatót még nem nagyon éreztem.

A Pokol kapuja kilátóhoz egy, a hegygerincen haladó, korlátokkal védett ösvény vezetett, ám ez annyira zsúfolt volt a tömegtől, hogy kicsit tovább sétáltunk, ahol szinte csak magunk voltunk és magunkba szívhattuk a friss levegőt és örökre a fejünkbe véshettük az élményt.

 

Végül az embertömeg miatt úgy döntöttük, hogy mi egy különlegesebb helyről szeretnénk jobban szemügyre venni a tájat. Tőlünk jobbra emelkedett egy hatalmas sziklás hegy és messziről úgy tűnt, hogy gyalog is megközelíthető valahonnan, így elindultunk utat keresni a csúcsra.

Addig csatangoltunk, míg sikerült eljutnunk egy olyan dzsungeles részre, ahol mint utólag megtudtuk, nem is szabadott volna lennünk, mert az út végén tábla jelezte az életveszélyt. De túléltük és egyáltalán nem bántuk meg, mert gyönyörű környezetben sétáltunk és szebbnél-szebb különleges növényt láttunk, illetve színpompás, vizes, mohás falak mellett sétálhattunk.

Miután kijutottunk a tiltott rengetegből, úgy döntöttünk, hogy ha nem találunk rendes utat, akkor mászunk, így elindultunk egyenesen a hegycsúcs felé mindenen átvágva, sárba lecsúszva és köveken felmászva. Végül kilyukadtunk egy betonúton, ami tovább vitt a csúcs felé és ahonnan az egész sziget belátható volt és tarka bocik legelésztek körülöttünk. Itt a csúcson drónoztunk kicsit és majd leültünk és pár percig csak csöndben néztük a tájat.

Gyönyörködtünk volna benne akár órákig is, de olyan hőség lett, hogy úgy gondoltuk, ideje csobbanni egyet valahol.
Visszamásztunk a kocsihoz és elindultunk Mosteirosba. Ez a kis falu a sziget legnyugatibb pontján fekszik, tengerpartja fekete vulkanikus homokból és sziklákból áll, melyekből kialakultak kisebb-nagyobb természetes úszómedencék, amik viszonylag szélesek, tehát sok ember fürdőzhet egyszerre és elég mélyek is. Sokan bátran ugráltak fejeseket is némelyikbe. Mindenkinek, aki idelátogat, ajánlok tengerbe való cipőt. Nem csak a tengeri sünök miatt, -de hát az sem lehet kellemes, ha rájuk lépünk-, de azért is mert a vulkaniukus sziklákon a papucs nem túl komfortos. Elsőre ijesztő volt bemerészkedni az egyikbe, hisz hiába vezet a medencékbe kis korallzátony vagy lépcső, ezek mellett, egy kicsit arrébb a sötét mélységet lehetett csak látni.

De nagy nehezen bemerészkedtem és nem bántam meg ezt sem. Teljesen más érzés lubickolni egy ilyen gazdag életvilággal teli kis medencében, mint egy fehér homokos tengerpartról besétálni a tengerbe. Sokkal közelebb kerülnek hozzád a szebbnél szebb halak és a buja óceáni növényzet, miközben a nyílt vízről becsapódó hulllámok kis hullámmedencévé alakítják azt. Ez egy sokkal különlegesebb élmény.

Miután kiúszkáltam magam megálltunk egy kilátónál, ami még mindig Mosteiros városában volt. Erről a kilátóról három hatalmas sziklát láthattunk árván az óceánban, amik önmagukban is remek látványt nyújtottak, de a mellettük lebukó nap és a narancs és vörös színekben pompázó égbolt, egy újabb festői tájat varázsolt elénk.

DCIM100MEDIADJI_0021.JPG

A kilátónál asztalok és padok várják azokat, akik végig néznék ezt a csodálatos naplementét és életük talán egyik legromantikusabb piknikjén vehetnek részt. Felvettük az egész eseményt videóra, ha kíváncsiak vagytok, milyen élmény az alábbi linken megnézhetitek:

https://www.youtube.com/watch?v=VWJHRDvOmRQ

Megfáradva és már igencsak éhesen tértünk vissza Ponta Delgadaba, szóval átöltöztünk és ismét lesétáltunk a kikötőhöz és egy nagyon érdekes étteremnél álltunk meg. A konyhájuk nem nevezhető egyhangúnak, legalábbis az olasz és japán konyha fúziója számomra nagyon érdekes elegyet alkotott, de végül mégis csak egy isteni azori vacsorában volt részünk a La Cantina-ban. A férjem italnak egy azori világos sört kért, az Especialt, amit párom úgy jellemzett hogy “semmi különös”. Én Sangriát kértem, és kaptam is, méghozzá egy egész kancsóval.
A pincér rendkívül kedves volt, látván hogy mennyire tanácstalanok vagyunk a segítségünkre sietett. Mondtuk, hogy valamilyen halat szeretnénk, de fogalmunk  sem volt, hogy melyik milyen. Ő ajánlott két fajtát, amit aznap este fogtak, vagy ahogy ő fogalmazott “ pár oórája még mögöttünk lubickoltak az óceánban”. Ez az ajánlat nagyon tetszett nekünk, majd azt is felajánlotta, hogy mindkét fajta halból sütnek nekünk és elfelezi őket, hogy mindketten megkóstolhassuk mindkettőt. A hal mellé sült édesburgyonya, grillezek zöldség és gomba, illetve egy különleges pépes, fűszeres massza volt, amit sajnos még most sem tudom micsoda, de isteni volt. Mindenképp ajánlom ezt a helyet, ha erre jártok! A csodás vacsora után visszatértünk a szállásra és eltettük magunkat másnapra.

6. nap – Kénköves hurka

A mai napra Furnast választottuk úticélnak. Már távolból közeledve láttuk a gőzölgő dzsungelt, hisz ez a város egy nagy vulkanikus mező, sok kitörő gőzoszloppal és fortyogó kénes szagú sárral, amely szúrja az ember orrát.

Miközben sétáltunk a pokol felszínén, kisebb gödrökre és vakondtúrás szerű dombokra lettünk figyelmesek. A helyiek ezekben a nagyjából egy méter mély lyukakban főzik fémfazekakban 8 órán keresztül az úgy nevezett Cocido da Furnas-t. El is határoztuk, hogy később megkóstoljuk valahol, de előtte még ellátogattunk a Terra Nostra Garden-be.

Nem könnyű megtalálni a parkot, egy elég kicsi mellékutcában van a bejárata. Mikor beléptünk jobbra tőlünk egy hatalmas ősi fa állt, melynek csak az ágai olyan nagyok voltak, hogy fémoszlopokkal kellett kitámasztani.

A 8 eurós belépő kicsit drágább volt, mint amit eddig megszoktunk, főleg, hogy tudtuk, hogy nem fogunk fürdeni a medencékben, de örülünk, hogy nem hagytuk ki mert ez a kert fantasztikus. Belépés után szemben rögtön a kissé záptojás szagú és sötét sárga színű melegvízű medence fogadott. Mikor mi mentünk, senki sem fürdőzött éppen benne, és biztos kellemes lett volna, de mégsem tűnt bizalom gerjesztőnek, főleg nem a hatalmas hőségben.

A park gyönyörűen rendezett, többféle útvonal van, ahol bejárhatod. Hatalmas pálmaerdők, japán növények, aranyhalas tavak és esőerdős élmény. Ezt szinte lehetetlen visszaadni szavakkal, szóval beszéljenek helyettem a képek.

A park után elindultunk, hogy éttermet keressünk, ahol megkóstolhatjuk a már említett cozidot. A keresgélés közben egy igencsak furcsa házra bukkantunk, amely mintha csak felborult volna. Remekül volt megcsinálva és érdekes látvány nyújtott.

Kisebb kocsikázás után rá kellett jönnünk hogy szinte minden étterem bezárt 3-kor, de végül találtunk egyet, ami nem hogy nyitva volt, de még a helyi különlegességet is meg tudtuk kóstolni. Mikor megérkezett az asztalunkhoz az étel, már alig vártam hogy nekiessek, isteni illata volt. Nem minden zöldséget ismertem fel, de volt benne répa, édesburgonya, kelkáposzta, és más káposztafélék. Húsokat tekintve volt benne kolbász, hurka, marhahús, csirke és disznó is, tehát bárki találhatott benne valami magának tetszőt. Ehhez köretnek még plusz rizs is járt, szóval rendkívűl laktató volt az étel és be sem tudtuk fejezni.  Fűszerezésben semmi különös nem volt érezhető, a kolbászból hiányzott a magyarosan megszokott kömény, de a mindent átható, kicsit kénes íz nagyon érdekessé és emlékezetessé tette az ételt.

Úgy gondoltuk, még le kéne mozogni a kiadós estebédet, így megnéztem, hogy mi az, amit még mindenképp meg szerettünk volna nézni és nem volt messze Furnastól. Így elindultunk a Salto do Prego vízeséshez és ekkor még nem tudtam, hogy életem egyik legcsodálatosabb élményében lesz részem. Egy ideig tudtunk autóval menni, de az esőerdő elejétől elindult a gyalogtúránk. Ekkor még nem tudtuk hogy egy órás túra vár ránk a csodás pálmadzsungelben, fahídakon, kis patakokon keresztül, meredeken fel és le, nem is beszélve a vadon élő kakasokról és tyúkoktól, akik igencsak megleptek az erdő közepén. Mikor már majdnem feladtuk a hatalmas pára miatt, nagy vízcsobogásra lettünk figyelmesek, és szép lassan megláttuk a kis zöld völgyben a hatalmas vízzuhatagot.

Mivel már későre járt, csak mi voltunk ott elrejtve a fák és zöldmohás sziklák ölelésében, így gondolkodás nélkül vetettük magunkat az igencsak hűvös vízbe. Egyedül fürdőzni egy ilyen csodás helyen, távol mindentől és mindenkitől olyan szintű kikapcsolódást nyújtott, amit még sosem éreztem. Nagyon meginditó, bensőséges pillanat volt ez a természettel.


Elkezdett sötétedni, és mivel egy óra volt kifelé az út ideje volt elszakadni ettől a helyszíntől, de örökre az emlékezetembe véstem.

  1. nap – Európai Hawaii

Utolsó napunkhoz érkeztünk az utazási nap előtt, így átvettük, mik azok a helyszínek, amiket még meg akartunk nézni. Elsőként egy világító tornyot látogattunk meg. A Farol de Arnel-hez egy nagyon meredek lejtős úton lehet gyalog lemenni. Ez a túra kissé megerőltető, főleg közel 30 °C-ban, de teljesen megérte a látvány. Ez a torony a sziget legkeletibb csücskében van, és innen olyan látvány tárul a végtelennek tűnő óceánra, hogy az ember úgy érzi, hogy a világ peremén áll, ráadásul a torony mellett vízesés is zubog egy meredek sziklafalól, így ebben is lehetett gyönyörködni.

Ezután az utunk a Miradouro da Ponta da Madrugada-hoz vezetett. Ez nem csak egy kilátó a hawaii-i szerű zöld sziklákra, amelyek meredeken emelkednek ki a mélykék óceánból, de egy gyönyörű, rendben tartott kert is, ami tele volt a szigetre jellemző kék és fehér színben pompázó hortenziákkal. A helyszín érdekessége még a sok-sok cica, akik remekül érzik magukat ebben a csodálatos környezetben és előszeretettel kunyerálnak az arra tévedő túristáktól.

Itt is kigyönyörködtünk magunkat és a mai napunk utolsó állomásaként ellátogattunk  Ribeira dos Caldeirões parkjába, amelynek hatalmas vízesését szinte lehetetlen eltéveszteni, hisz konkrétan egy fő út mellett található. Itt sem bírtam ki, hogy ne álljak a fátyolosan lehulló víztömeg alá és meg ne mártózzak kicsit a vízében. A park maga gyönyörűen karbantartott volt, zöld kertekkel, pálmákkal és kis működő malommal. Egy meseszerű hely elrejtve egy kis völgyben.

Már kezdett sötétedni, így ideje volt visszamenni a hotelben, hogy összepakoljuk a bőröndjeinket. Nem azért, mert korán indult  gépünk reggel, hanem mert szerettük volna még élvezni a napot a kikötőben, mielőtt elhagyjuk ezt a csodás szigetet.

  1. nap – Búcsú a paradicsomtól

Elérkezett a hazautazás napja. Még délelőtt sétálhattunk kicsit nappal is városban, majd 2 órával indulás előtt leadtuk a  bérelt autónkat a reptéren. Ponta Delgada reptere egy nagyobb vonatállomás méretének felel meg, de a környezet körülette itt is elképesztő. Egyik oldalról pálmafás arborétum, másik oldalról az óceán veszi körbe.


A kifutó elég kicsi, így felszállás igen izgalmasnak ígérkezett, de jó volt, hogy hazafelé nappal utaztunk, mert még utoljára búcsút mondhattam a szigetnek az égből is.

Vélemény, hozzászólás?