Kitépve – Prológus

Végre megérkezett. Ott volt a papír a kezemben és előttem állt egyértelműen az eredmény, amire annyit vártam. Éreztem, hogy könnycseppek kúsznak a szemem sarkából az államig, láttam, hogy akik körülöttem álltak, hozzám beszéltek. Valaki át is ölelt. Volt már olyan érzésed, hogy észlelted mi történik körülötted, mégis olyan, mintha kívülről néznéd? Na nekem ez pontosan ilyen volt. Nem tudtam feldolgozni az olvasottakat, míg úgy sem, hogy már sejthettem, hogy ez lesz az igazság, hisz minden erre utalt. Így, hogy a kezemben volt feketén-fehéren a bizonyíték, már nem volt meg az a cseppnyi remény sem, ami még tartotta bennem a lelket, ami még elhitette velem, hogy nem volt az egész életem egy hatalmas hazugság. Miért kellett hazudniuk? Miért nem tudták egyszerűen elmondani? Biztosan feldolgoztam volna valahogy, hisz rengeteg ember él így. Még akkor sem mondták meg az igazat, mikor már egyszerűen feleslegesen tagadták. Egyfolytában ez a szó visszhangzott a fejemben: Miért? miért? miért?….
Mit tegyek ezután? Tegyem eléjük a papírt és követeljem, hogy mondjanak el mindent? Ettől jobb lesz?
– Hé, jól vagy? – bökött oldalba Erik, miután semmire sem reagáltam egy jó ideje.
– Mégis mit gondolsz? – jött ki belőlem gondolkodás nélkül, kissé udvariatlanul.
Nem ő tehet erről az egészről, de ebben a pillanatban csak rajtuk tud csattanni minden, amit érzek. –  Sajnálom – mondtam szinte egyből és lezuhantam a fotelbe.
– Nem gond, megértem. Kérsz egy pohár vizet?
– Aha. Köszi. – válaszoltam hatalmas sóhajjal. Erik kiment, majd egy pohár hideg vízzel tért vissza, és mikor átnyújtotta azt, leült mellém a hotel karfájára és a kezét a vállamra tette, mintha ettől minden megoldódna.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte félve tőlem, miközben Melinda leült előttem a földre és kiskutya szemekkel nézett fel rám.
– Nem tudom mit kéne tennem – mondtam és megtöröltem a nedves arcom. Sosem sírtam még mások előtt. Ezt sem nevezném annak, csupán túlcsordultak bennem az érzések, indulatok és így törtek utat maguknak. – Van értelme bármit is tennem? Ha belegondoltok, ez nem is változtat sok mindenen.
– Ezt komolyan mondod? – nézett rám Melinda elámult arccal. – Nem akarod tudni a teljes igazságot? Nem akarod, hogy …
– Nem! – vágtam közbe. Vagyis… minek? Nem az eredmény bosszant fel, hanem az, hogy, akiket a legjobban szeretsz a világon, egyszerűen a szemedbe hazudnak, szemrebbenés nélkül. Könnyedén árulnak el téged és dobják a kukába a bizalmad.
– És az sem érdekel, hogy miért tették ezt ? – ugrott fel Erik és beleboxolt finoman a falba.
– De, az igen. Viszont, mivel eddig sem voltak hajlandóak velem őszintének lenni, ezért honnan tudhatnám, hogy most azok lesznek-e?
Mielőtt Erik válaszolhatott volna, csengettek a bejárati ajtón. Kinyitottam és ott állt az árulóm.
Nem tettem semmi mást csak a kezébe nyomtam a papírt és visszamentem a nappaliba. Ekkor koppanást hallottam a folyosóról és kimentem megnézni, hogy mi az. Apám a földön térdelt összezuhanva és a papírral a kezében zokogott, úgy, hogy alig kapott levegőt.
– Mi bajod van? – kérdeztem nagyon meglepetten. – Nem kell a színjáték már, biztosan tudtad.
– Ez nem lehet… – szipogta szinte alig hallhatóan. Ott voltam, mikor anyukád megszült a nappalinkban. Ott voltam! Láttam! Ez egy tévedés – ordította úgy, hogy nem csak a folyosón, de fejemben is folyamatosan visszhangzott ez a mondat: Ez egy tévedés!

Vélemény, hozzászólás?