Szívlövés – Prológus

Semmit sem látok. Szinte fülsiketítő csend van, csak a hevesen dobogó szívem moraja töri meg ezt a végtelennek tűnő ürességet. Azt gondolnátok azért ver gyorsan a szívem, mert rettegek, amiért idegenek bezártak egy sötét, hangtalan szobába. De el tudjátok képzelni, hogy mennyire összeomlott körülöttem minden, ha azt mondom, hogy a közelmúltban ez a legjobb dolog, ami velem történt?

Az ágyon ülök és a térdemet átkarolva dülöngélek, miközben izgatottan várom, hogy mi fog velem történni. Voltatok már annyira  padlón, hogy arra vágytatok, hogy senki és semmi ne legyen a környezetetekben? Csak magatokban legyetek egyedül a gondolataitokkal? Hát most megkaptam. Nem tudom meddig, de jó érzés, és nem is érdeke, mi történik velem ezután. Sokkal rosszabb már nem lehet, szóval minek pánikolni? Lehet, hogy megölnek, ami annyira nem rémiszt meg, mint amennyire meg kellene. Logikus lenne, hogy eltesznek láb alól, hisz valószínűleg olyat láttam, amit nem kellett volna. De mégsem tartom valószínűnek. Ha el akartak volna tenni láb alól, már rég megtehették volna. Talán itt akarnak tartani örökre, hogy ne legyen esélyem senkinek sem továbbadni, amit láttam. Tulajdonképpen ez sem annyira borzasztó, legalább újra lenne tető a fejem felett, meg hát biztosan  adnak majd valami ételt is…. Remélem. De felesleges ennyit rágódni ezen. Lesz, ami lesz, úgysem tudok ellene tenni, nem igaz?
Elmélkedésem félbeszakítja egy csapat férfi beszélgetése az ajtó előtt. Legalábbis gondolom, hogy van ajtó, mivel nem látom még a saját kezemet sem. Talán ketten vagy hárman lehetnek a hangok alapján. Azt mondják, ha elveszíted a látásod, a hallásod felerősödik. Lehet, nem ilyen rövid idő alatt, de van benne valami. Talán csak annyi, hogy így jobban tudsz koncentrálni arra, amit hallasz. Nem tudom köztük van-e a két férfi, aki idehozott. Nem beszéltek annyit, hogy felismerjem a hangjukat.
– Hol a főnök? – kérdezte az egyik. Hangja alapján nem lehetett sokkal idősebb nálam. Huszonévesnek gondoltam.
– A raktárnál van, de mindjárt jön – válaszolt egy valamivel mélyebb hangú férfi.
– Ki fog minket nyírni.
– Én mondtam, hogy tüntessük el a lányt.
– Mi nem ölünk ártatlanokat.
– De szemtanúkat igen. Mindketten elhallgattak. Gondolom az újonnan érkező ember miatt.
– Hol van? – kérdezte egy mély és határozott férfi hang.
– Az ajtó mögött – felelte remegő hanggal a fiatalabb fiú. Ekkor meghallottam a zár kattanását és azonnal beáramlott a fény. Teljesen elvakított, hisz túl sok időt töltöttem a sötétben, így egy pár másodpercig semmit sem láttam. Sok pislogás után hunyorogva próbáltam felmérni, hogy kik léptek be a szobába. Három alak sötét sziluettjét láttam először, de semmi egyéb részletet. Ekkor felkapcsolták a lámpát és újra szükségem volt pár másodpercre, míg hozzászoktam a még erősebb fényhez. Ekkor közelebb léptek és végre láttam az arcukat.

A látvány váratlanul ért. A lélegzetem is elállt pár pillanatra.

Vélemény, hozzászólás?